- Volt egy kis segítségem, többet is megtudtam nem csak az
ágyban töltött időmet.
- Mégis ki segített? Miket tudtál meg? Nem értelek… - Kérdezte
zavartan. Nem tudtam eldönteni, hogy mondjam-e el. Ha elmondom, azt hiszi meg
bolondultam, ha nem akkor kétségek közt hagyom és több mint valószínű az
eredmény ugyan az lesz.
- Egy lány segített, Alice… Megmutatta kívülről a világot.
Megmutatta, hogy tényleg fontos vagyok és számítok a szeretteimnek. –
Érthetetlen arckifejezéssel nézett rám, amitől kissé megrémültem.
- Seth! Gyere fel most! – Kiáltott Kaddann. A név hallatán
felgyorsult a szívverésem. Nagyon hiányzik még mindig az életemnél is, jobban
szeretem. Fél perc sem telt el de már nyílt az ajtó. Ahogy megláttam
legszívesebben a nyakába ugrottam volna de, tudtam, hogy nem lehet. Nem tehetem
tönkre mit eddig felépítettünk.
- Szia!- Mondta remegő hangon és a szemben a megnyugvást,
láttam. Ugyan azt éreztem, mint a legelején. Ez az érzés sohasem fog változni
bármit is teszek, és nem is akarom, hogy változzon.
- Szia Seth! - Alig jött ki hang a torkomból.
- Mikor ébredt fel? Történt valami azóta? – Kérdezte Kaddannt. A
hangjából tisztán lehetett hallani az aggodalmat.
- Kb. 10 perce ébredt fel. Semmi nem történt. – Mondta és rám nézett.
Még jó, hogy nem mondta el a mutatványomat az álvánnyal.
- Kaddann, beszélhetnék Annaval? – Kérdezte Seth.
- Persze. – Mondta Kaddann mosolyogva, de a szemein látszott
hogy nem akar egyedül hagyni vele.
- Mi ütött beléd, hogy egyedül elindulsz? Mégis hová akartál
menni? – A hangja szigorú volt mégis aggodalmas. Hirtelen megsem tudtam
szólalni. Csak néztem rá. – Megszólalnál? – Kérdezte.
- Besokalltam ennyi. Nem tudom hova indultam csak az volt a
szemem, hogy onnan elmenjek. – Mondtam megbánó arcal.
- Tudtam, hogy nem szabad egyedül hagyjalak. Nem tudsz magadra
vigyázni.
- Nem vagyok 5 éves, hogy folyamatos megfigyelés alatt legyek. –
Mondtam erőteljesebb hangon.
- Nem vagy 5 éves de akkor sem tudsz vigyázni, sőt nagyon másra
sem. Emlékez vissza, elütötted Danielt, most majdnem meghaltál, és ha Kaddann
nem lenne vámpír őt is megölted volna. Ön és közveszélyes vagy, mikor fogod már
ezt fel? – Éreztem ahogy elönt a düh, nem tudja, hogy mik történtek és mik
voltak az okai.
- Te engem ne oktass ki, hogy mit, hogyan kéne csináljak! Semmi
közöd hozzá! – Leugrottam az ágyról és most talpon is maradtam. Elindultam az
ajtó felé de megfogta a karomat.
- Nem akarlak ki oktatni! Anna, féltelek! Olyan nehéz ezt
megérteni? – Mondta bánó hangon de nem foglalkoztam vele, le hámoztam az kezét
a karomról és megint az ajtót vettem célul de megint megfogta a karom és már
nem bírtam türtőztetni magam.
- Nem nehéz megérteni, hogy féltesz de ezt más képpen is
tudtomra adhatnád. Haza megyek és nem fogsz megállítani! – Mondtam
céltudatosan.
- Nem mehetsz még haza pihenned kell feküdj vissza! – Mondta
óvatosan.
- Otthon is tudok pihenni! – Az düh nem csillapult csak
fokozódott, éreztem, hogy egyre jobban csak eluralkodik rajtam.
- Anna, maradj itt legalább Kaddann miatt!
- Ezt most fejezd be! Haza megyek és lezártam ezt a dolgot. –
Megfordultam és a kilincs felé nyújtottam a kezem. Megint megfogta a karom és a
düh végleg elborította az agyam kicsavartam a kezem a fogásából és rálöktem a
mellkasára, ezzel a szoba másik felében kötött ki én pedig megijedtem és a kezeimet
kezdtem nézegetni.
- Jól vagy? - Kérdeztem finoman. Bólintott, én pedig kinyitottam
az ajtót és otthagytam. A ház ugyan olyan romos volt mint amire emlékszem
Kaddann pedig ott ült egy öreg, szakadt, barna fotelben.
- Hol a kocsikulcs? – Kérdeztem határozottan, amitől Kaddann
meglepődött.
- Hová mész? – Kérdezte szomorúan és csalódottan.
- Haza . De kérnék valami! – Mondtam reménykedve.
- Persze mond csak.
- Menny fel szedd össze Sethet és gyertek el hozzánk.
Mindkettőtökkel beszélnem kell, de ez most nem alkalmas ha Sethel beszélek
lehet megölöm. Le kell nyugodnom hazáig. – Mondtam és „megölöm” résznél
elmosolyodott.
- Hogyan tudnád megölni?
- Hidd el, megtudna. – Szólt Seth az emeletről a tarkóját fogva.
- Veled meg mi történt? – Kérdezte Kaddann elképedve.
- Tőle kérdezd, ő volt. – Néztek rám mind a ketten.
- Ellöktem… - Csak ennyit tudtam kinyögni. Akit szeretek annak
okoztam fájdalmat. Igaza van. Ön és közveszélyes vagyok. De mitől tettem ekkora
erőre szert?
- De ennyire? – Ámélkodott Kaddann.
- Igen… Én sem értem. – Mondta Seth gondolkodva.
- Ha csak állunk és nézünk nem is fogjuk megtudni. – Mondtam megtörve
a csendet. – Ha össze szedted magad gyertek utánam, otthon találkozunk.
- És ezt még is mikor döntötted el? – Kérdezte Seth idegesen.
- Amikor lejöttem… - Dobtam oda neki. Meglepődve vizsgálgatott a
szemeivel de láttam ahogy föladta, és elindult lefelé a rozoga lépcsőn.
- Biztos ezt szeretnéd? – Kérdezte Seth óvatosan.
- Igen, de miért kérdezed? Miért nem akarsz haza engedni? –
Kérdeztem kíváncsian és a düh a hangomból és belőlem is eltűnt. Nem igazán
értem ezeket, a hangulatváltozásaimat.
- Mert féltelek. – Mondta halkan, de tudtam, hogy nem ez az
igazi indok.
- Indulhatunk? – Kérdezte Kaddann. Egyszerre bólintottunk, és
elindultunk az ajtóhoz. Kinyitottam és ott állt az autóm amin egy karcolás sem
volt rajta.
- Köszönöm! – Mondtam halkan.
- Egyedül mész akkor? – Kérdezte Kaddann.
- Igen. – Hogy ki mondtam már szállt is be a saját autójába.
- Elmondtad neki? – Kérdezte Seth.
- Még nem. Ha lenyugodtak a kedélyek majd akkor. – Mondtam gondolkodva
és reménykedtem, hogy az öcsém még ember és Daniel felépült már… Nagyon hiányzott
már mindenki…
- Szerintem, most kellene. Rengeteg kérdés jár a fejében veled
kapcsolatban. Most lenne alkalmas. – Mondta.
- Biztos vagy benne? És ha rosszul viseli? – Nem tudtam, mihez
kezdjek. Jó lenne elmondani, de mégis félek.
- Teljesen biztos. Legrosszabb esetben átszáll hozzám. – Jól
esett, hogy mellettem van és bíztat.
- Remélem igazad lesz. Akkor otthon találkozunk. – Mondtam mosolyogva.
– Kaddann gyere, velem jössz! – Kiáltottam neki. Végig az járt a fejemben, hogy
is kezdjem. Beszálltam az autóba, bekötöttem magam, és a kormányra hajtottam a
fejem. Beszállt az autóba bekötötte magát és már indultunk is.
- Kivennéd a kesztyűtartóból a napszemüvegem? – Kérdeztem, abszolút
megfeledkezve a balesetről.
- Az nem fog menni sajnos. A karambolt nem élte túl. – Mondta az
arcomat fürkészve. – Anna, min gondolkozol ennyire? – Félre álltam, Seth
elhaladt mellettünk, bólintottam egyet, hogy jelezzem semmi baj.
- Figyelj, mert ez nagyon fontos, amit most mondok, és kérlek
hallgass meg. – Mondtam figyelmeztetve.
- Rendben… - Mondta kérdően nézve.
- Nem tudom, hogy Seth elmondott-e valamit eddig, de az a nagy
helyzet, hogy mi testvérek vagyunk… - Figyelte az arc kifejezéseit, de nem
sokat tudtam belőle kivenni. – A szüleinktől 3 hónapos korodban raboltak el.
Hogy miért azt nem tudjuk.
- Értem, azt hiszem… - Mondta nehézkesen. -… nem vagyok benne
biztos, hogy igaz-e amit mondasz. Ne haragudj! Nekem nincsenek szüleim, se
senkim. Érzek valami megmagyarázhatatlan kötődést feléd, ami erre magyarázatot
is adna de, ezt még fel kell, dolgozzam. Mióta tudod? – Ahogy mondta
megértettem, de fájt is.
- A baleset napja óta. – Mondtam le hajtott fejjel.
- Értem… - Mondta alig hallhatóan. Látszott rajta, hogy emészti
a történteket. De már nem voltam benne biztos, hogy velem is akar maradni.
- Ha haza akarsz menni megértem. Nem erőltetek semmi. –
Reménykedtem, hogy marad. Meg akarom ismerni a múltját és őt magát is.
- Nem akarok vissza menni. Nincs otthonom. Én mindig mindenhol
csak vagyok. – Szörnyű volt hallani, hogy nem találja a helyét a világban. Valahol
megértem, de még sem. Mindig meg volt mindenem, nem tudom milyen ez az érzés.
De mindenképpen segíteni akartam rajta.
- Mehetünk tovább? – Mást nem tudtam kinyögni, ezt is nehezen…
- Persze már épp kérni akartam. – Mondta mosolyogva, de a
szemében a fájdalmat láttam és a töprengést.
- Ha nincsenek szüleid kik neveltek fel? – Kíváncsiskodtam.
- Azt sajnos nem tudom, de meghaltak, amikor 10 éves lettem.
Onnantól kezdve vagyok a magam ura. – Látszott az arcán, hogy ha tehetné vissza,
fordítana mindent.
- És hogyan? Hogy lettél vámpír?
- Megölték őket a vámpírok, akik pár év engem is meg akartak, de
sikerült túlélnem bár vámpír lettem. Ezért nem hiszem a „csodákban”…
- Értem, sajnálom, ami veled történt. Azt tudod, hogy kik voltak
azok? – Nem nagyon akartam feszegetni ezt a témát de a bátyámról van szó és
segítek neki, amiben csak tudok.
- Nathaly a neve. – Ahogy meghallottam a nevét megint elkapott a
düh. Meg akarom ölni, szét akarom szedni apró cafatokra. Most nem menekül, és
nem Sethől kell félnie, hanem tőlem. Gyorsabban kezdtem hajtani amitől Kaddann
megrémült 5 percre voltunk a háztól, de nem várhatott a dolog.
- Most mi a baj? Rosszat mondtam? – Kérdezte zavarodottan.
- Nem te voltál- Nathaly Sethel volt együtt és engem is meg
akart ölni a családdal együtt. Ez volt az utolsó húzása. – Mikor befordultam a
kocsi feljáróra Seth ott állt az ajtóban. Kiszálltam és elindultam felé.
- Anna ne menny be, kérlek! – Mondta de félre löktem és be
mentem. A ház úgy nézett ki mintha egy hurrikán söpört volna végig benne. Zack
jött le lépcsőről Darell pedig követte.
- Anna! Végre! Azt hittem már soha nem látlak viszont. Átölelt
és elkezdtek hullni a könnyeim.
- Hiányoztál! – Mondtam halkan és jobban szorítottam. – Mi történt?
– Kérdeztem.
- Itt járt Nathaly és pont akkor, amikor apuék is itt voltak… -
Szünetet hagyott Darell és potyogni kezdtek a könnyei. …- megölte őket. Semmit
sem tehettünk. – Egy világ dőlt össze bennem.
- És rajtad, hogy-hogy nincs egy karcolás sem? Hagytad őket
meghalni. Egy féreg vagy nem más. A testvéreddel, hogy tehetted?
- Belül össze törtem és csak mentem Zack felé és megakartam
ölni. De Nathaly szenvedni fog, bosszút állok az 100%.
