15. Fejezet : Amikor minden megváltozik

- Volt egy kis segítségem, többet is megtudtam nem csak az ágyban töltött időmet.

- Mégis ki segített? Miket tudtál meg? Nem értelek… - Kérdezte zavartan. Nem tudtam eldönteni, hogy mondjam-e el. Ha elmondom, azt hiszi meg bolondultam, ha nem akkor kétségek közt hagyom és több mint valószínű az eredmény ugyan az lesz.

- Egy lány segített, Alice… Megmutatta kívülről a világot. Megmutatta, hogy tényleg fontos vagyok és számítok a szeretteimnek. – Érthetetlen arckifejezéssel nézett rám, amitől kissé megrémültem.

- Seth! Gyere fel most! – Kiáltott Kaddann. A név hallatán felgyorsult a szívverésem. Nagyon hiányzik még mindig az életemnél is, jobban szeretem. Fél perc sem telt el de már nyílt az ajtó. Ahogy megláttam legszívesebben a nyakába ugrottam volna de, tudtam, hogy nem lehet. Nem tehetem tönkre mit eddig felépítettünk.

- Szia!- Mondta remegő hangon és a szemben a megnyugvást, láttam. Ugyan azt éreztem, mint a legelején. Ez az érzés sohasem fog változni bármit is teszek, és nem is akarom, hogy változzon.

- Szia Seth! - Alig jött ki hang a torkomból.

- Mikor ébredt fel? Történt valami azóta? – Kérdezte Kaddannt. A hangjából tisztán lehetett hallani az aggodalmat.

- Kb. 10 perce ébredt fel. Semmi nem történt. – Mondta és rám nézett. Még jó, hogy nem mondta el a mutatványomat az álvánnyal.

- Kaddann, beszélhetnék Annaval? – Kérdezte Seth.

- Persze. – Mondta Kaddann mosolyogva, de a szemein látszott hogy nem akar egyedül hagyni vele.

- Mi ütött beléd, hogy egyedül elindulsz? Mégis hová akartál menni? – A hangja szigorú volt mégis aggodalmas. Hirtelen megsem tudtam szólalni. Csak néztem rá. – Megszólalnál? – Kérdezte.

- Besokalltam ennyi. Nem tudom hova indultam csak az volt a szemem, hogy onnan elmenjek. – Mondtam megbánó arcal.

- Tudtam, hogy nem szabad egyedül hagyjalak. Nem tudsz magadra vigyázni.

- Nem vagyok 5 éves, hogy folyamatos megfigyelés alatt legyek. – Mondtam erőteljesebb hangon.

- Nem vagy 5 éves de akkor sem tudsz vigyázni, sőt nagyon másra sem. Emlékez vissza, elütötted Danielt, most majdnem meghaltál, és ha Kaddann nem lenne vámpír őt is megölted volna. Ön és közveszélyes vagy, mikor fogod már ezt fel? – Éreztem ahogy elönt a düh, nem tudja, hogy mik történtek és mik voltak az okai.

- Te engem ne oktass ki, hogy mit, hogyan kéne csináljak! Semmi közöd hozzá! – Leugrottam az ágyról és most talpon is maradtam. Elindultam az ajtó felé de megfogta a karomat.

- Nem akarlak ki oktatni! Anna, féltelek! Olyan nehéz ezt megérteni? – Mondta bánó hangon de nem foglalkoztam vele, le hámoztam az kezét a karomról és megint az ajtót vettem célul de megint megfogta a karom és már nem bírtam türtőztetni magam.

- Nem nehéz megérteni, hogy féltesz de ezt más képpen is tudtomra adhatnád. Haza megyek és nem fogsz megállítani! – Mondtam céltudatosan.

- Nem mehetsz még haza pihenned kell feküdj vissza! – Mondta óvatosan.

- Otthon is tudok pihenni! – Az düh nem csillapult csak fokozódott, éreztem, hogy egyre jobban csak eluralkodik rajtam.

- Anna, maradj itt legalább Kaddann miatt!

- Ezt most fejezd be! Haza megyek és lezártam ezt a dolgot. – Megfordultam és a kilincs felé nyújtottam a kezem. Megint megfogta a karom és a düh végleg elborította az agyam kicsavartam a kezem a fogásából és rálöktem a mellkasára, ezzel a szoba másik felében kötött ki én pedig megijedtem és a kezeimet kezdtem nézegetni.

- Jól vagy? - Kérdeztem finoman. Bólintott, én pedig kinyitottam az ajtót és otthagytam. A ház ugyan olyan romos volt mint amire emlékszem Kaddann pedig ott ült egy öreg, szakadt, barna fotelben.

- Hol a kocsikulcs? – Kérdeztem határozottan, amitől Kaddann meglepődött.

- Hová mész? – Kérdezte szomorúan és csalódottan.

- Haza . De kérnék valami! – Mondtam reménykedve.

- Persze mond csak.

- Menny fel szedd össze Sethet és gyertek el hozzánk. Mindkettőtökkel beszélnem kell, de ez most nem alkalmas ha Sethel beszélek lehet megölöm. Le kell nyugodnom hazáig. – Mondtam és „megölöm” résznél elmosolyodott.

- Hogyan tudnád megölni?

- Hidd el, megtudna. – Szólt Seth az emeletről a tarkóját fogva.

- Veled meg mi történt? – Kérdezte Kaddann elképedve.

- Tőle kérdezd, ő volt. – Néztek rám mind a ketten.

- Ellöktem… - Csak ennyit tudtam kinyögni. Akit szeretek annak okoztam fájdalmat. Igaza van. Ön és közveszélyes vagyok. De mitől tettem ekkora erőre szert?

- De ennyire? – Ámélkodott Kaddann.

- Igen… Én sem értem. – Mondta Seth gondolkodva.

- Ha csak állunk és nézünk nem is fogjuk megtudni. – Mondtam megtörve a csendet. – Ha össze szedted magad gyertek utánam, otthon találkozunk.

- És ezt még is mikor döntötted el? – Kérdezte Seth idegesen.

- Amikor lejöttem… - Dobtam oda neki. Meglepődve vizsgálgatott a szemeivel de láttam ahogy föladta, és elindult lefelé a rozoga lépcsőn.

- Biztos ezt szeretnéd? – Kérdezte Seth óvatosan.

- Igen, de miért kérdezed? Miért nem akarsz haza engedni? – Kérdeztem kíváncsian és a düh a hangomból és belőlem is eltűnt. Nem igazán értem ezeket, a hangulatváltozásaimat.

- Mert féltelek. – Mondta halkan, de tudtam, hogy nem ez az igazi indok.

- Indulhatunk? – Kérdezte Kaddann. Egyszerre bólintottunk, és elindultunk az ajtóhoz. Kinyitottam és ott állt az autóm amin egy karcolás sem volt rajta.

- Köszönöm! – Mondtam halkan.

- Egyedül mész akkor? – Kérdezte Kaddann.

- Igen. – Hogy ki mondtam már szállt is be a saját autójába.

- Elmondtad neki? – Kérdezte Seth.

- Még nem. Ha lenyugodtak a kedélyek majd akkor. – Mondtam gondolkodva és reménykedtem, hogy az öcsém még ember és Daniel felépült már… Nagyon hiányzott már mindenki…

- Szerintem, most kellene. Rengeteg kérdés jár a fejében veled kapcsolatban. Most lenne alkalmas. – Mondta.

- Biztos vagy benne? És ha rosszul viseli? – Nem tudtam, mihez kezdjek. Jó lenne elmondani, de mégis félek.

- Teljesen biztos. Legrosszabb esetben átszáll hozzám. – Jól esett, hogy mellettem van és bíztat.

- Remélem igazad lesz. Akkor otthon találkozunk. – Mondtam mosolyogva. – Kaddann gyere, velem jössz! – Kiáltottam neki. Végig az járt a fejemben, hogy is kezdjem. Beszálltam az autóba, bekötöttem magam, és a kormányra hajtottam a fejem. Beszállt az autóba bekötötte magát és már indultunk is.

- Kivennéd a kesztyűtartóból a napszemüvegem? – Kérdeztem, abszolút megfeledkezve a balesetről.

- Az nem fog menni sajnos. A karambolt nem élte túl. – Mondta az arcomat fürkészve. – Anna, min gondolkozol ennyire? – Félre álltam, Seth elhaladt mellettünk, bólintottam egyet, hogy jelezzem semmi baj.

- Figyelj, mert ez nagyon fontos, amit most mondok, és kérlek hallgass meg. – Mondtam figyelmeztetve.

- Rendben… - Mondta kérdően nézve.

- Nem tudom, hogy Seth elmondott-e valamit eddig, de az a nagy helyzet, hogy mi testvérek vagyunk… - Figyelte az arc kifejezéseit, de nem sokat tudtam belőle kivenni. – A szüleinktől 3 hónapos korodban raboltak el. Hogy miért azt nem tudjuk.

- Értem, azt hiszem… - Mondta nehézkesen. -… nem vagyok benne biztos, hogy igaz-e amit mondasz. Ne haragudj! Nekem nincsenek szüleim, se senkim. Érzek valami megmagyarázhatatlan kötődést feléd, ami erre magyarázatot is adna de, ezt még fel kell, dolgozzam. Mióta tudod? – Ahogy mondta megértettem, de fájt is.

- A baleset napja óta. – Mondtam le hajtott fejjel.

- Értem… - Mondta alig hallhatóan. Látszott rajta, hogy emészti a történteket. De már nem voltam benne biztos, hogy velem is akar maradni.

- Ha haza akarsz menni megértem. Nem erőltetek semmi. – Reménykedtem, hogy marad. Meg akarom ismerni a múltját és őt magát is.

- Nem akarok vissza menni. Nincs otthonom. Én mindig mindenhol csak vagyok. – Szörnyű volt hallani, hogy nem találja a helyét a világban. Valahol megértem, de még sem. Mindig meg volt mindenem, nem tudom milyen ez az érzés. De mindenképpen segíteni akartam rajta.

- Mehetünk tovább? – Mást nem tudtam kinyögni, ezt is nehezen…

- Persze már épp kérni akartam. – Mondta mosolyogva, de a szemében a fájdalmat láttam és a töprengést.

- Ha nincsenek szüleid kik neveltek fel? – Kíváncsiskodtam.

- Azt sajnos nem tudom, de meghaltak, amikor 10 éves lettem. Onnantól kezdve vagyok a magam ura. – Látszott az arcán, hogy ha tehetné vissza, fordítana mindent.

- És hogyan? Hogy lettél vámpír?

- Megölték őket a vámpírok, akik pár év engem is meg akartak, de sikerült túlélnem bár vámpír lettem. Ezért nem hiszem a „csodákban”…

- Értem, sajnálom, ami veled történt. Azt tudod, hogy kik voltak azok? – Nem nagyon akartam feszegetni ezt a témát de a bátyámról van szó és segítek neki, amiben csak tudok.

- Nathaly a neve. – Ahogy meghallottam a nevét megint elkapott a düh. Meg akarom ölni, szét akarom szedni apró cafatokra. Most nem menekül, és nem Sethől kell félnie, hanem tőlem. Gyorsabban kezdtem hajtani amitől Kaddann megrémült 5 percre voltunk a háztól, de nem várhatott a dolog.

- Most mi a baj? Rosszat mondtam? – Kérdezte zavarodottan.

- Nem te voltál- Nathaly Sethel volt együtt és engem is meg akart ölni a családdal együtt. Ez volt az utolsó húzása. – Mikor befordultam a kocsi feljáróra Seth ott állt az ajtóban. Kiszálltam és elindultam felé.

- Anna ne menny be, kérlek! – Mondta de félre löktem és be mentem. A ház úgy nézett ki mintha egy hurrikán söpört volna végig benne. Zack jött le lépcsőről Darell pedig követte.

- Anna! Végre! Azt hittem már soha nem látlak viszont. Átölelt és elkezdtek hullni a könnyeim.

- Hiányoztál! – Mondtam halkan és jobban szorítottam. – Mi történt? – Kérdeztem.

- Itt járt Nathaly és pont akkor, amikor apuék is itt voltak… - Szünetet hagyott Darell és potyogni kezdtek a könnyei. …- megölte őket. Semmit sem tehettünk. – Egy világ dőlt össze bennem.

- És rajtad, hogy-hogy nincs egy karcolás sem? Hagytad őket meghalni. Egy féreg vagy nem más. A testvéreddel, hogy tehetted?

- Belül össze törtem és csak mentem Zack felé és megakartam ölni. De Nathaly szenvedni fog, bosszút állok az 100%.