14.Fejezet: Fájdalmas szembesülés

Hajtottam, ahogy csak tudtam, és ahogy magam mellé néztem, rá jöttem, hogy Blaze is mellettem, van és az ő életét, nem tehetem kockára. És megtörtént, amitől apáék legjobban féltettek. Nem tudtam hírtelen mi is, történik velem annyit, láttam, hogy Blaze kirepül az autóból és a ház felé veszi az irányt. Az autó 3-szor megperdült a levegőben és képszakadás. Mikor ki nyitottam a szemem csak a sötétséget láttam és a fájdalmat, ami rettenetesen kínozta a testemet. Valószínűleg a baleset következménye. Most meghaltam vagy mi lehet? Ez már a túlvilág?

- Segítség! Valaki! Hallanak engem? – Ordítottam, ahogy csak bírtam de választ nem kaptam. Én ezt nem értem. Nem hiszem hogy meghaltam, mert akkor biztosan találkoztam volna már pár emberrel vagy akárkivel. Bele nyilallt a fájdalom a karomba kis idő múlva a lábamba és a legfájdalmasabb a gerincem volt. És megláttam egy ismeretlen női alakot. Hosszú aranyszőke göndör haj nagy barna szemek hófehér bőr.

- Anna te vagy? – Kérdezte gyönyörű bársonyosan csilingelő hangján.

- Igen én vagyok. De te, kivagy? Honnan tudod a nevemet? Halott vagyok? Mi történik velem? – Elhalmoztam kérdésekkel reméltem, hogy az összesre tud válaszolni.

- Először is nyugodj meg! Alicenek hívnak, kisebb segítséget hoztam, mutatok pár dolgot, ami segíthet. Nem haltál meg de közel vagy a dologhoz hidd el jó kezekben vagy. – Válaszolta, megfogta a kezemet és elindultunk. Egyszer csak minden kezdett világosodni és színesedni egy kis idő után már a formákat is ki tudtam venni. A házunkhoz vitt. Bementünk és persze nem vett észre senki és alig hallottam valamit, amit beszéltek. Ott volt Darell, Zack, Madie, Damon és persze Blaze is. Nagyon el voltak foglalva valamivel.

- Mivel foglalkoznak nnyire? – Kérdezte kíváncsian.

- Tervet készítenek, hogy megtaláljanak. Na induljunk, tovább még sok mindent meg kell néznünk. - Ki mentünk de nem nagyon akartam otthagyni őket. Ki mentünk a ház elé és következő pillanatban már egy kocsi hátsó ülésén találtam magam. Előttem Seth ült, és ahogy a visszapillantó tükörből láttam, elég mérges, aggodalmas, és fájdalmas arcot vágott.

- Hozzánk igyekszik igaz? – Kérdeztem halkan. Alice nem szólt semmit csak bólintott. Egyszer csak Seth lefékezet és be faralt egy parkolóba. Belevert a kormányba egy hatalmasat és rá hajtotta a fejét.

- Fenébe, Fenébe, Fenébe. – Kiabálta. Oda ültem mellé az anyós ülésre megsimítottam a hátát, és bele suttogtam a fülébe:

- Nincs semmi baj… - Ekkor felkapta a fejét és újra indított ekkor már 320 km/ h sebességgel haladtunk. Féltettem pedig nem volt rá okom hisz sérthetetlen, de akkor is, szeretem még bármennyire is, titkolom. Furcsa érés fogott el mikor bevallottam magamnak.

- Rendben ez is meg volt, mennünk kell mielőtt….mindegy. – Kérdően néztem rá. – Mielőtt nem találnál vissza a testedbe. Ezért mondtam, hogy sietnünk kell.

- Rendben mehetünk. – Mondtam és már egy öreg házban találtam magam a falak már inkább sárgák voltak, mint fehérek minden poros a bútorok többsége neki volt döntve a másiknak. És betértünk egy szobába. Ott inkább visszafordultam volna. Megláttam magam, ahogy ott fekszek tele vágásokkal, kötésekkel szörnyen néztem ki. És megláttam egyből rá ismertem.

- Kadann… - Suttogtam. Pontosan olyan volt amilyennek eképzeltem teljesen anya és apa keveréke volt. Rá néztem Alicere, ő pedig bólintott. Visszanéztem Kaddanre akinek az arcán az aggodalom tükröződött.

- Ő nem tudja, hogy te ki vagy, de érzi, hogy közel álltok egymáshoz. Amióta karamboloztatok el sem mozdult mellőled. – Mondta Alice és bűnbánó arcal meredt Kaddanre.

- Várjunk csak? Ez mikor is történt? – Néztem kíváncsian Alicere.

- Kb 3 hónapja. De ne aggódj hamarosan jobb lesz. - Bíztatott.

- És ő megúszta egy karcolás nélkül? Mikor lesz az a hamarosan? – Kíváncsiskodtam.

- Ha nem lenne vámpír meg halt, volna már az ütközésnél. Hamarosan kapsz a véréből, és hamar fel fogsz épülni. Olyan 2-3 napon belül. – Vámpír? A bátyám vámpír. Te jó ég Darellen remélem, még nem hajtották végre a varázslatot.

- Akkor vámpír leszek én is? – Én azért az ember létemet nem szeretném feladni. Szeretek ember lenni, érezni, hogy dobod valami a mellkasomban. Lehet, hogy könnyebb életem lenne de nekem ez így jó.

- Nem leszel vámpír nyugi. Annyi, hogy gyorsabban regenerálódsz, és picit gyorsabb leszel, mint most. De semmi nagy változás. Ki nyílt az ajtó és belépett Seth, egy kis fehér fémdobozkával a kezében. Nem tudtam hírtelen, hogy örüljek-e, hogy itt van vagy ne. Oda ment Kaddanhez átadta neki a dobozt. Kaddan kivett belőle egy hatalmas injekciót és bedöfte a vénájába. Mikor tele lett a tartáj ki húzta de sebnek nyoma sem volt. Tűt cserélt oda lépett hozzám és az egyik cső nyílásába bele fecskendezte a fekete vért. Láttam ahogy eléri a kezemet. Éreztem, ahogy a szervezetembe szétterjed a vér és elkap a forróság.

- Köszönöm a segítséget. –Mondtam Alicenek.

- Örülök, hogy segíthettem. – Mondta mosolyogva. – Aztán csak óvatosan az utakon. – Mondta viccelődve.

- Meglesz. – Válaszoltam mosolyogva. Oda mentem az ágyhoz és leültem mellé. Néztem, ahogy beszélgetnek Sethék de nem hallottam semmit. Furcsa érzés kívülről látni magam, főleg így szétesve. Mindketten ültek, és engem néztek. Mindkettőjük szeme karikás volt hófehérek, elég régóta nem táplálkozhattak. Ahogy ott ültem a gondolataimba mélyedve, elkezdett bizseregni a kezem és elsötétült minden, és újra a feketeségben találtam magam. Ezek szerint Visszatértem a testembe, de már nem fájt semmim. Megint egyedül éreztem magam, de legalább már tudtam, hogy vigyáznak rám. Késztetést éreztem, hogy kinyissam a szemem. Nagyon rá koncentráltam. És sikerült.

Mikor kinyitottam üres volt a szoba. Kitéptem a kezeimből infúziókat, és felültem. Körül néztem a szoba ugyan olyan volt, mint amikor Alicel ide jöttünk. Oldalra fordultam, hogy le tudjak mászni az ágyról. De mikor a talajra értek a lábaim, és már nem kapaszkodtam össze csuklottam és magammal rántottam az infúziós állványt, ami persze hatalmasat csattant a padlón. Erre nem számítottam, hogy a talpon maradás ennyi nehézséget okoz. Pár pillanattal később Kaddan berohant a szobába.

- Te mit csinálsz? – Kérdezte a fejét fogva és visszatett az ágyra. A hangja kicsit rekedtes de mégis kellemes.

- Csak fel akartam állni. – Mondtam szerényen.

- Pedig az még odébb van. És miért is akartál ilyen hamar felkelni? – Kérdezte mosolyogva az arcomat fürkészve.

- Még sem feküdhetek annyit. – Válaszoltam.

- Ez igaz, de mégis honnan tudod, hogy mennyi ideig voltál ágyhoz kötve? – Mondta zavart arckifejezéssel.